Nagyjából 4 éves korom óta írok, amikor édesanyám „legnagyobb örömére” jegyzetekkel dekoráltam ki kedvenc receptkönyvét. Később jöttek a naplóírás évei. Felnőttként eleinte csak az íróasztalnak írtam: családi történeteket, emlékeket, novellákat anyaságról, gyerekekről, gyászról és gyógyulásról. Lassacskán felbátorodva az ismerőseim elé is tártam belőlük, és legnagyobb örömömre még és még kértek belőle. Észrevettem, hogy szavaimmal olyan húrt pendítek meg másokban, mely által képessé válnak megtalálni saját egyensúlyukat – miközben az írás számomra is terápiaként szolgál.

A szavak zenéje segít feldolgozni a gyászt, a fájdalmat, és képes megnevettetni, megcsillantani a szépet a sötétben, szívek húrját megpendíteni. Általa áll ellen az időnek az emlék, a boldogság, a pillanat. A szavak varázslatával erőt, hitet, örömet adhatunk másoknak.

Mindaddig, míg ebben a folyamatban elmerülhetek, addig a szenvedélyemet hívhatom munkának. Egyre erősebben érzem a hívást és a vágyat arra, hogy még több embernek segítsek előbbre jutni céljaik felé, vagy kifejezni mondanivalójukat egy-egy számukra fontos ügyben. Ez az, ami boldogsággal és izgatottsággal tölt el.

A blogcikkek írása mellett alkottam már esküvői ajándék verset örömanyától fiának, édesapának bírósági beszédet válással összefüggő tárgyaláshoz, de nőnapi beszédet is, hivatalvezető számára; minden esetben a Megrendelő teljes megelégedettségére.